Nincs, akinek ne okozna gondot, hogy milyen ruhát vegyen fel, ha állásinterjúra megy. Nem könnyű eltalálni a kiöltözés szintjét, s a stílusjegyeket, amelyekkel azt kívánnánk sugallni, hogy beleillünk abba a munkahelyi környezetbe, ahová tartanánk, ha elfogadnák a jelentkezésünket.

Az első alapszabály, hogy inkább túl kell öltözni, mint alul. A túlöltözés ugyanis legfeljebb túlzott tiszteletet fejez ki, de, ha nem báli ruhában érkezik a jelölt, még csak meglepetést sem kelt, mert a csinos öltözet a munkahelyeken, irodai környezetben (hiszen ott folyik a beszélgetés) teljesen elfogadott. Arról nem is beszélve, hogy a fejvadászok vagy személyzetisek pontosan tudják: a jelöltek azzal is jó benyomást akarnak kelteni, hogy kicsípik magukat.

Egy-két szinttel feljebb

Az öltözködési tanácsadók ezért többnyire arra intenek, hogy az állásinterjúra olyan öltözetben érdemes menni, amely eleganciáját tekintve egy vagy két szinttel magasabb, mint amit a megcélzott pozícióban a munkás hétköznapokon viselni szoktak. Például ha valaki termelésirányítónak jelentkezik, s munka közben munkaköpenyt vagy kezeslábast viselne, nyugodtan otthon hagyhatja a sötét öltönyt vagy kiskosztümöt, s helyette felvehet egy zakót vagy blézert garbóval. Persze a férfiak nyugodtan köthetnek nyakkendőt is. Hogy a nadrág vagy a szoknya frissen vasalt, a cipő pedig makulátlanul tiszta legyen, az sokkal fontosabb. Irodai beosztásokban vagy magasabb pozíciókban, ahol az öltöny vagy a kosztüm munkaruhának számít, természetesen ugyan így érvényesül az ésszerű keretek között alkalmazott túlöltözési szabály.

Szerepben maradni

A helyesen megválasztott öltözet viselésének a társadalmi konvenciók betartásán (jelesül partnerünk és az általa képvisel szervezet megtisztelésén) túl van egy igen praktikus szerepe is. Ha úgy érezzük, a rajtunk lévő ruha rendben van, nem fogunk olyan gondolatokkal foglalkozni az interjú közben, hogy nem nézünk-e ki cikisen? Ehelyett a megjelenésünkből önbizalmat meríthetünk, hiszen látják rajtunk: nem vagyunk “lúzerek”, tudjuk, hogy mi a dolgunk, egyenrangú félként jöttünk tárgyalni. Ezért képesek vagyunk figyelmünket arra fordítani, hogy a legjobban válaszoljunk a feltett kérdésekre, s a legjobban adjuk el mondanivalónkat és magunkat. Erre szükség is van, mert a személyzetisek gyakran az első benyomások után akár tíz másodperccel is dönthetnek a jelölt sorsáról. A megfelelő öltözet (amely például eltakarja az egyébként sexisnek vélt, de a konzervatív munkaadókat elriasztó tetoválásokat) segít túlélni az első percet, s az interjúztató figyelmét a külső jegyekről átterelhetjük a mondanivalónkra.

Forradalmi idők, konzervatív idők

A divat változékonyságát felesleges ecsetelni. Úgy is mondhatnánk, hogy a divat sokkal gyorsabban változik, mint a munkaadók ízlése. Ezért az interjúra való kiöltözés semmiképpen sem jelenti, hogy a legújabb divatot kell követni, s aztán elvárni például egy fejvadásztól, hogy felismerje: az extrémnek tűnő ruhadarabjaink tulajdonképpen nem is azok, csak ilyen az új divat. Az elvárt viselet persze a munkahelyeken is változik a világban tapasztalható társadalmi trendeknek megfelelően. Egy időben igen népszerűk voltak a számítógépes gurunak kinéző alkalmazottak, akik derékig érő rastafrizurával vagy pirszingekkel támasztották alá, hogy őket aztán csak a bitek meg a bájtok érdeklik. Az extrém, vagy rendetlen külsőt az üzleti életben, s általában a munkahelyeken addig tartják jópofának vagy elfogadhatónak, amíg azt nem remélik, hogy a szóban forgó emberek éppen extremitásuk révén lehetnek képesek nagy teljesítményre. Ha e teljesítmény eléréséhez a konvencionálistól eltérő külső segíti hozzá őket, akkor csak nézzenek ki így. Egyébként pedig – bármennyire is rossz hír ez egyeseknek – ne lógjanak ki nagyon a sorból. Hozzá kell tenni, hogy azokban az esetekben, amikor egy munkaadó keresi meg az adott szakembert, általában azzal is tisztában van, hogy a keresett teljesítményhez egy meghatározott külsőt is kap. Az állásinterjú azonban – ahol különböző jelöltek felmérése folyik – egy versenyhelyzet, ahol a külsőt is lepontozzák. Vannak, akik egyéni stílusban öltöznek, és ez jól áll nekik.

Egy kis őrültség

Vannak, akik keresik az útjukat, s próbálkoznak a sajátos megjelenéssel, de célt tévesztenek. A hátuk mögött össze is súgnak: “Uram! Atyám!” Érdemes megőrizni az egyéniségünket, de ha bizonytalanok vagyunk magunkban, akkor jobb a bevált utakon maradni. Ebből az is következik, hogy nem kell mindig öltönyt vagy kosztümöt viselni, ha képesek vagyunk az öltözetünkkel kifejezni a munkaadó iránti tiszteletünket, miközben jelezzük egyéni vonásainkat. Erre az úgynevezett kiegészítők sok lehetőséget adnak. A színes kendők, nyakkendők, szemüvegkeretek, stb. alaposan feldobhatják és árnyalhatják az összképet. A Swatch órák is részben a szigorú öltözködési előírások alól való kibúvás iránti igénynek köszönhetik sikerüket. Japánban, ahol az irodai munkahelyeken a sötét öltöny, a fehér ing és nyakkendő mindig is kötelező viselet volt, az alkalmazottak a nyolcvanas években nem láttak más esélyt a különbözőségük megmutatására, mint az éppen piacra érkező színes karórák viselésére. Ebből akkora divat lett, hogy sokan olyan ingeket vásároltak, amelyeknek az ujja rövidebb volt azon a karjukon, amelyen az órát viselték. Ilyeneket korábban is gyártottak, de elsősorban azoknak, akik a méregdrága svájci óra remekeket akarták közszemlére tenni. Azaz, némi őrültség, fűszer (ha valakinek ez kell önazonossága megőrzéséhez) még a legkonvencionálisabb környezetben is elfogadott.